Mikor először megláttalak még véletlenül sem jutott volna az eszembe az a bátor gondolat, hogy te és én valaha is barátok leszünk. Aztán ahogy telt az idő, először gyorsan, majd lassabban, rájöttem, hogy te vagy az aki mellett a fél életem nagyon szívesen leélném, mert megnevettetsz és jól érzem magam veled. Kezdtünk mindent együtt csinálni és hihetetlenül boldog voltam, eszembe nem jutott volna eldobni, s mégis megtettem. Soha többé nem akarok valakivel foglalkozni egy másik, fontosabb személlyel való kapcsolatom rovására, hiszen a szerelem múlandó, de mint rájöttem, és mint leginkább magamnak köszönhetem, a barátságunk is..
Azóta rengeteg dolgon mentünk keresztül. Voltunk jóban és kevésbé jóban. De tudod valahányszor sírtál, a szívem szakadt meg, és nem szégyelltem, hogy nem tudok rád haragudni, mikor mindenki más igen. Betakartalak mikor lázasan vacogtál és hoztam enni mikor járni sem bírtál. Majd újra és újra a képembe vágtad mennyire szar vagyok, én pedig csak mosolyogtam igazat adva neked. Sokszor megsértesz tudod... Néha a falhoz csapnálak, néha ordítom a falnak, hogy mennyire gyűlöllek, de csak annyira, hogy senki se hallja. Mosolygok valahányszor eszembe jutsz és nevetek a múlton, még akkoris ha miattad voltam padlón, hiszen örülök neked, hogy létezel, és tudod miattad léptem a változtás útjára, mégha te azt sem tudod, hogy rászántam magam...
A legnagyobb problémám mégis csak az, hogy míg én úgy tekintek rád, mint alfaBF-re, te úgy rám, mint egy pótlékra. Tudod én nem akarok második lenni! Bár jelen esetben sokadig vagyok... Tudod én csak egy kis figyelmet szeretnék. Csak egy kicsit szeress, és ne hagyj ott az úton egyedül, ha együtt indulunk valahová. Tudom azt is, hogy hibáztam, ahogyan azt is, hogy nincs annyi logikád, hogy ezzel büntess. Miért nem érek neked annyit, hogy megbecsülj és ne nézz hülyének? Hogy mondjam el, hogy fontos vagy nekem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése