Azt hittem a pillanat értéktelenné válik, de nem ez történt. Úgy tartottak fogva karjai, hogy levegőt azért mégis csak bírjak venni, bár a halál is jó ötletnek tűnt. Éreztem minden egyes levegő vételét, heves szívverését, és az az érzés mikor puszit nyomott az arcomra, csak az enyém és az övé volt. Szinte beleszuszogta a hajamba hogy imád és tőle már soha többé nem vehet el senki.
Remegni kezdett a keze és hirtelen nem tudtam hová tenni a helyzetet. Közelhajolt hozzám újra, és megcsókolt, annyira érzékien és finoman, hogy nem kívántam semmi mást, csak újra és újra az ajkait. Úgy szorítottam a kezét, és úgy húztam magamhoz, hogy egyértelművé váljon számára, hogy nem fogom soha többé elengedni. Mosolygott. Az a mosoly többet ért és jelentett minden egyes szónál. Az érintésétől lepergett a jég a szívemről, és engedtem mindent, amit csak akart. Életem egyik legjobb döntése volt olyas valaki kezébe helyezni a szívem, a sorsom, az életem, aki jobban félti az enyémet, a sajátjánál is.
Lassan halványodni kezdett a sötétség, felemelte az éjszaka a fátylait, és hirtelen nappal lett. Ahogy a nap első sugarai besütöttek az ablakon, amolyan jóreggeltként, úgy múlt el az álmom is hirtelen. Felriadtam a legszebb álmomból, kapkodtam összevissza, arcom kezeimbe temettem és sírni kezdtem. Sírni, mert valahogyan mégsem valóságos volt az, amire a legjobban vágyom. Keresem az életem széthullott darabjait, mindig megállok valahol, valamiért emlék kell. Néha úgy érzem nálam az egyik darabka végre, míg végül rájövök, hogy ő csak elkísért egy darabon. Ennél ritkábban történik meg az, amikor elsőre megmondom, hogy miért ismerem. Soha sem fogom kirakni életem puzzlejét, de van valaki, aki nyújta a kezét, mégha ugyan az övé sincs készen, épp ezért szeretem őt, nem kell már más, nem akarok többé másról álmodni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése