Fly, fly, fly. Cry, cry, cry.

Az életem egy játék, mint mindenki másé. Viszont én nem vagyok játékos.
Az emberek úgy szeretnek játszani, hogy hitegetik magukat, ők bizony a játék élményéért játszanak. Pedig valójában a saját pozitív élményeikért. Mindenki önző és kiszámítható.
Van egy kis kertem, itt bent. Rengeteg gyümölcsfával, vízeséssel, erdővel, mezővel, tisztással, állatokkal van tele. Nem engedek be bárkit, hiszen aki nem értékeli azt a rengeteg munkát, amit belefektettem, szó nélkül, vidáman végig sétál rajta. Maga után sivatagot hagy, és aszályt. Nem engedhetem meg.
Csak egy ártatlan róka vagyok. Tele ártatlansággal, bájjal, különlegességgel. E mögött bújik meg a félénkségem, a múltam, s lényegében az egész valós személyiségem.
Csak egy vándor álom vagyok. Csak egy visszhang. Csak egy olcsó kis illúzió.
Nincs családom és nincsenek álmaim. Nem akarok világuralomra törni és Angliában élni. Nincsenek különösebb vágyaim, kéréseim, elvárásaim. Hogy halld az akaratom, hallgatnod kell a szelet, nézned a csillagokat, dallamot találni egyhangú válaszaimban.
Enyém az, amit akartam és vele ezernyi probléma. Ezért ember az ember, azt mondják a bölcsek. Nem tudok idézetet írni, és valójában blogot sem. Szeret dobogni a pici szívem, szereti dúdolni a lélek legédesebb dallamát, a legszentebb kottát felismerni, mely a szívem mélyéről érkezik. Csak egy fiú, csak négy rövid betű, csak egy ritkaság, csak az életem. Marad az álom, csak beteljesülve már, ez az amit a kis róka annyira kíván.